Beöltözött és ígérettevő tanúságtételek

Nagy Gabriella
(Pécsi VÉK)

2021. tavaszán-nyarán új beöltözéseknek és az elköteleződés megerősítéseinek lehettünk tanúi a VÉK kármel családjának közösségében, amely mindig életünk egy új állomásához való megérkezésről szól. Ideiglenes ígéretet tettem én is Magyarszéken, így örültem a megkeresésnek, kérjek meg egy-egy, a Kármel családjához frissen csatlakozott közösségi tagot és végleges ígéretest az ünnephez kapcsolódó személyes tapasztalataik megosztására, hogy a Lélek vezetéséből mindannyian gazdagodhassunk.

Dr. Nagy Tibor idén csatlakozott a szentendrei közösséghez, és a következő gondolatokat osztotta meg velünk nagy szeretettel:

„Római katolikus édesapa és görögkatolikus édesanya első gyermekeként születtem, édesanyám családjában első unokaként. Anyai nagymamám által léptem a hit útjára, aki ragaszkodott hozzá, hogy városukban, az általa oly nagyon szeretett hajdúdorogi görögkatolikus templomban kereszteljenek meg. A nagyszüleimnél töltött időben nagymamám mindig gondot fordított a lelki, vallási nevelésemre. Egy – gyerekszemmel hatalmas – Szűzanya falikép alatt tanultam meg imádkozni, máig érzem az ott körülvevő jóságot, szeretetet és biztonságot. Nagymamám „felkészítésének” köszönhetően lettem elsőáldozó, ugyancsak a hajdúdorogi templomban. Az iskolás éveim során hitemtől nem, de vallásom gyakorlásától eltávolodtam.

Házasságkötésünk kapcsán megújult vágyként éltem meg, hogy szentségi házasságot kössünk. Jegyesoktatásra jártunk, ismét gyóntam, és mint a hazatérő tékozló fiú borultam az Atya elé, és mondtam ki a boldogító igen-t Istennek és feleségemnek egyaránt. 20 évvel ezelőtt költöztünk Szentendrére. A város keresztény elkötelezettsége a mai napig lenyűgöz, igazi lelki otthonra találtunk ebben a közegben. Gyermekeink itt voltak elsőáldozók a helyi ferences gimnázium diákjaiként. Elsősorban feleségemnek köszönhetően ismét közel kerültem a valláshoz, és hívásának engedve tagjai lettünk a Házas Hétvége mozgalomnak is, ahol jelenleg egy öt házaspárból álló dialógusközösség csoportfelelősei vagyunk. 2019-ben nehéz élethelyzetbe kerültünk, amikor legidősebb gyermekünk testi és lelki gyötrődése, depresszív állapota tehetetlen érzésként telepedett ránk. Isten kegyelmének tudjuk be, hogy fel sem merült bennünk egymás hibáztatásának a gondolata, hanem elkezdtük naponta együtt imádkozni a rózsafüzért, gyógyító lelkigyakorlatokon és rendszeres szentségimádáson vettünk részt. Abban az évben elkísértem az akkor már VÉK tag feleségemet egy kunszentmártoni kármelita lelkigyakorlatra. Ott találkoztam először a szemlélődés fogalmával és a kármelita közösséggel. Az ott hallottak, tapasztaltak, az atya szerető, önzetlen tudásátadása, a résztvevők közvetlensége olyan bizalmi élménnyel ajándékozott meg, amelyben akkor már régóta nem volt részem. Ez az érzésem csak erősödött, amikor Magyarszéken is részt vettem egy lelkigyakorlaton. Márta nővér segítségével eltávolodtam végre a mindennapok zajától, és sikerült igazán Isten felé fordulnom.

2020-ban felkértek a közösségi honlap kialakításának támogatására, amit nagy örömmel elvállaltam és a mai napig folytatok, és igyekszem tudásom legjavát nyújtani. A VÉK tagokkal és András atyával való beszélgetéseim egyre közelebb vittek a kármel lelkiségéhez, ezáltal keresztény hitem új irányt kapott. Felismertem, én is szeretnék a kármelita közösséghez tartozni. Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek, metropolita egyik beszédében azt mondta: „Minél inkább az egyházban élek, minél inkább hagyom, hogy a pünkösdi Lélek megújítson, annál inkább át tudom élni, hogy minden lezárulás, minden átélt veszteség egyben új kezdetet, új lehetőséget nyit meg. Erre hív minket az Úristen, erre az állandó megújulásra késztet, hiszen a hitünk sohasem lezárult. Minden nap át kellene élnünk hitünk megújulását, de pünkösdkor különösen.” 2021. május 24-én, Pünkösd hétfőn öltöztem be, amivel felvételt nyertem a képzési időszakra a Világban Élő Kármel szentendrei Szűz Mária Keresztények Oltalmáról nevezett VÉK közösségébe. Friss nagyszülőként ugyanazt a mély hitet szeretném majd átadni unokáimnak, amit én is kaptam. Hálásan köszönöm feleségemnek, hogy türelmesen megvár engem, és mindig segít, ha olykor lemaradok a Jézus felé vezető közös utunkon.”

Igazság Lelkéről nevezett Tibor

Tűzkő Boglárka végleges ígéretet tett Esztergomban. Az oda vezető útjáról így írt számunkra:

„A Kármelbe vezető utam 15 éves koromban édesapám kérdésével kezdődött, aki bérmálkozásom idején megkérdezte, milyen bérmakeresztnevet választok magamnak. Mondtam, hogy Mária, mivel bérmakeresztanyámat úgy hívják, és úgy tudom, illik az ő nevét kérni. Erre édesapám öklét rázva felugrott az asztaltól és közölte, hogy: -Azt már nem! Neked olyan szentet kell választanod, aki olyat tud, ami belőled hiányzik – mondta. -Nagy szent Teréz! Az való neked! Határozott, erős asszony volt, nagyon jól szervezett, sőt, ha kellett, felpofozta a pápai követet. Mikor a pápának jelentették, hogy Teréz már megint kolostort akar alapítani, a pápa csak legyintett, hogy akkor az már meg is van alapítva…- Így indultam én el a Kármel felé a Lélek indíttatására édesapám határozott iránymutatásán keresztül. Bérmálkozásom előtt egy igen visszahúzódó, félénk kislány voltam. Folyton csúfoltak, kiközösítettek és soha nem tudtam megvédeni magam, ezért hittem apámnak és megfogadtam a tanácsát. Amikor kérdezték, mi lesz a bérmanevem, mondtam, hogy Szent Terézt kérem. Az ünnepen kármelita püspökünk, Jusztin atya bármált, akit én akkor csak Takács Nándor püspökatyának ismertem. Aznap reggel megkaptunk egy kis papíron két sort a saját védőszentünkről, hogy majd fölolvassuk a püspök előtt. Akkor szembesültem vele, hogy Lisieux-i Kis Szent Teréz neve szerepel a papíromon, akiről addig még sohasem hallottam. Gondoltam, nem baj, azért ezt felolvasom és közben majd Nagy Szent Terézre gondolok, mert hát mégiscsak az nekem a Valaki. Ez úgyis csak egy „kis szent”, hát ezzel most nem foglalkozom. Ezután viszont akármikor olyan helyzetbe kerültem, hogy döntenem kellett, vagy szerveznem, tárgyalnom, esetleg emberek előtt beszélnem, mindig Teréz segítségét kértem, mondván, neki ez olyan jól ment, úgyhogy most is csináljon valamit, mert különben nem fog eszembe jutni eszembe az, ami szükséges. És érdekes módon mindig kisegített. Akik ma ismernek, nem ismernék fel bennem azt a kislányt, aki annak idején kettőt sem tudott szólni…

Azután eltelt sok év. Teológiát tanultam Veszprémben, férjhez mentem, gyermekeink lettek. Amikor a legkisebbet vártam, belebotlottam az Avilai Nagy szent Terézről készült dokumentumfilm sorozatba. Megvettem, és egy hétvége alatt végignéztem. Nagyon megérintett. Utána gondolkodni kezdtem, vajon ennek a kármelita rendnek van harmadrendje? Fölfedeztem, hogy nemhogy van, de még itt Fehérváron is van egy csoportja! A következő vasárnap megkérdeztem a plébánosomat, tud-e róluk valamit. Kikerekedett a szeme és azonnal kezembe nyomott egy Keresztes Szent János könyvet és egy kármel újságot. Azt is megígérte, hogy beszél a csoport elnökével és jelzi nekik, hogy van egy érdeklődő. Ekkor kb. 6 hónapos várandós voltam. Megkaptam a telefonszámot, de még nem mertem felhívni. Teltek a hetek, sőt hónapok, és egyszer az atya megkérdezte, hívtam-e már őket, mert nagyon várnak. Ezután összeszedtem a bátorságom, és telefonáltam. Azt a boldogságot és örömet, amit a vonal túlsó végéről hallottam, elmondani nem tudom. Olyan szeretettel fogadott Nóri, az akkori elnök, hogy az maga volt a csoda. Addigra már megszületett a pici, így elég nehéz volt eljutnom az alkalmakra. De ekkor jön be a történetbe a jó férj. Az én jó uram fölvonta a szemöldökét és egy meséből idézve azt mondta: -„Asszony boldog, nincsen gondod.” Menjél nyugodtan, én meg majd megoldom a három gyerkőcöt valahogy.- Én pedig mentem. Hálát adtam erősen, és nagyon boldog voltam. A találkozón azzal fogadtak, hogy pont most indul a képzés és milyen jó, hogy ebbe már bele is kapcsolódhatok szeptembertől Budapesten. Nyeltem kettőt, és azon gondolkodtam, ez vajon hogyan lesz megvalósítható. De a Szűzanya megoldotta. Évente 1-2 kivétellel, amin betegség miatt nem tudtam jelen lenni, ott voltam minden képzésen, és minden alkalommal úgy éreztem, hogy egyre mélyebben megyek a szeretetbe, a Jóistenbe. Olyan volt, mintha fejest ugrottam volna egy nagyon mély medencébe, ahol úszom egyre mélyebbre és mélyebbre. A víz sötét és hűvös, de nem félek, nem kellemetlen, csak élvezem, ahogy vonz, ahogy húz befelé magába a mélység. Azt éreztem, nem akarok tágítani innen.

Elteltek a jelölt évek. Még a Huba utcai templomban történhetett a beöltözésem, épp Kis Szent Teréz ünnepén. Nagy hálát éreztem mindezért: Kis Teréz megvárt. Várt engem végtelen, szép türelemmel és szeretettel a bérmálásom óta! Az első magyarszéki lelkigyakorlatom során az ebédlőben az életnagyságú képe előtt földbe gyökerezett a lábam. A rá jellemző földön túli mosolyával állt velem szemben és azt mondta: Hát itt vagy? Látod, tudtam én, hogy eljössz! Megvártalak. 🙂

Ideiglenes ígéretet Veszprémben a Regina Mundi templomban tehettem, ez teológus hallgatóként igen meghatározó hely volt az életemben. Ide a családomon kívül még volt főiskolás csoporttársaim is eljöttek, akik Veszprémben telepedtek le, és ez nagyon jólesett. Szép ünnep volt.

Aztán idén egyszer András atya megkérdezte, mit gondolok, vállalom-e, szeretném-e a végleges ígéretet letenni még ebben az évben? Akkor azt tudtam erre mondani, hogy ha ő úgy látja, hogy megtehetem, akkor IGEN! Biztos voltam benne, hogy akárhány év múlva is kérdezné meg újra, mindig ’igen’ lenne a válaszom. Tehát készültem amennyire az erőmből és időmből futotta a család mellett, a Covid időszak minden nehézsége közepette. Ráadásul Esztergomban történt a fogadalomtétel, ami azért olyan fontos és kedves a számomra, mert az én jó férjem esztergomi fiú. Így hát kellő érzelmi felhanggal készültem a nyári öt napos lelkigyakorlatra. Hogyan tudtam megoldani? Nem rajtam múlt, hogy ott lehettem. Tudtam, bármikor jöhet olyan helyzet, ami miatt nem fogok tudni részt venni, vagy esetleg haza kell mennem idő előtt. De érdekes módon nem kellett. A család sem nyaggatott. Egyszer felhívtam a férjemet, hogy megbizonyosodjak, valóban minden rendben megy otthon, mert, mint mondtam neki, én itt nagyon jól vagyok. Férjem megnyugtatott, bízzam csak rá, megoldják. Az ígérettételről beszélve megnyugtattam, ha úgy látja, hogy a család csak veszekedések árán, és rohanásban, vagy megkésve tudna odaérni, nincs értelme, inkább lemondok a részvételükről. Ha ott lesznek, nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor sincs semmi gond. Ezek után a lelkigyakorlat napjai fantasztikusak voltak. Úgy éreztem, a közösség eggyé forrt. Mélyre eveztünk, és mindezt együtt tettük.

Az ígérettétel előtti estén ’nászajándékot’ is kaptam Jézustól. Aznap jött a telefon, hogy a két éve sikertelenül hirdetett telkünkre vevő érkezett, ez lehetővé tette számunkra, hogy végre kiszabaduljunk 53 négyzetméteres bérelt lakásunkból, és legyen egy saját lakásunk, amiben már kényelmesebben el is tudunk férni. El lehet képzelni, milyen boldog voltam, amikor másnap reggel egyedül sétáltam felfelé a Bazilika hegyére a szép ruhámban, átbotorkálva magassarkú cipőmben a hosszú macskaköves alagúton, aminek a túloldalán a végleges ígérettételem várt? Leírhatatlan érzés volt. Azon kuncogtam közben, hogy álmomban sem sejtettem mindezt, amikor annak idején Gáborommal az esküvőnket tervezgettük és összevesztünk azon, hogy az esztergomi bazilikában, vagy a fehérvári templomban házasodjunk össze. Akkor Fehérvárt választottam. Most viszont Esztergomot kapom ajándékba.

Csodás nap volt. Délelőtt még meghallgathattunk egy tanítást Rafael atyától, délután pedig nem megkésve, vasalt ünneplő ruhában, anyósommal a férjem karján megérkezett az én családom: jelen voltak. Csodálatos volt a szentmise. Szép párhuzam, hogy az ígérettételekre abban a kápolnában került sor, amely freskóján Szent István felajánlja a koronát Máriának. Tudomásom szerint hatan tettünk végleges ígéretet aznap, ebből négyen a misztikus nevünket Nagy Szent Terézről kaptuk. Gyönyörűen hangzottak az énekek. Majdnem negyven ember együtt énekelte a kármelita gregoriánokat és a Taize-i énekeket, eközben a hatalmas üvegablakon keresztül a Duna felől melegen sütött ránk az Isten napja – ahogy a mellettem ülő, szintén Nagy Szent Terézről nevezett nővérem, Ildikó meglátását jól megfogalmazta. Csodálatos volt, és csupán ennyit tudok mondani: Köszönöm!”

Avilai Szt. Terézről nev. Boglárka