Utad Jézus Veled járjuk

Bakos Rafael OCD húsvéti gondolatai

Kedves Testvérek!

A Nagyhét napjaiban, Húsvét ünnepére készülve Rafi atyához, képzésünk vezetőjéhez fordultam, kérve, hogy  adjon lelki útmutatást számunkra ezekben a megpróbáltatásokban nehéz időkben.

Második éve már, hogy nem tudjuk templomainkban, közösségben átélni a Nagyhét eseményeit és az idén is tábori körülmény keretében vagy otthonainkban készülünk Húsvét ünnepére. Most valóban Lélekben összekapcsolódva él az Egyház.

Szerzetesekként, hogy élitek meg Rafi atya, a pandémia napjait?
Mit üzensz lelki gyermekeidnek?

Hála legyen a Jóistennek, jól éljük meg a mindennapokat, annak köszönhetően is, mert Attyapusztán, a régi remeteségünkben, védett helyen vagyunk.. Jól kijövünk egymással, és az Úr is itt van velünk, ami a legnagyobb kegyelem számunkra. Az elmúlt hónapokban a Marcell atya kiállítás tervezése jó alkalom volt számomra karmelita hivatásom gyökerein, Rendünk lelkiségén való elmélkedésre. A tanításokra való készülődés is sokat gazdagított lelkileg. A tanítások persze önmagukban nem voltak túl lelkesítőek számomra, hogy csak a kamerával találtam magam szemben. De ez is jó gyakorlat: nem egy befogadó, lelkes közönségnek beszélni, amely örömet jelent a tanítónak, hanem csak kötelességből, remélve, hogy Isten megáld majd vele valakiket….

Kétségkívül az emberi kapcsolatok megélése nagyon korlátozott ebben az időben mindenki számára. Ez egyfajta elszegényesedés: hogy nincsenek közvetlen találkozások, mély megosztások, lelkigyakorlatok a megszokott módon. Viszont a  kapcsolat tovább él, csak más módon: sokszor telefonon keresztül, imában. Sokan kérnek segítséget, imát és vissza is jeleznek utána, ami megerősítő.

Úgy gondolom, hogy egy járvány időszakának megélése nekünk, szerzeteseknek könnyebb, mint a családban élőknek, ahol több az egymásért való aggodalom. Mi már megtapasztaltuk, hogy leginkább úgy is a Jóisten köt össze minket a szeretteinkkel, vagyis legfőképpen az ima. Tudjuk persze azt is, hogy Isten előtt másokért is vagyunk: hogy közben járjunk értük, s így éljük a hivatásunkat. Többet imádkozunk hát a szeretteinkért, másokért és az egész világért, s főként azért, hogy ne szerencsétlenségként éljük meg ezt az időt, hanem kegyelmi idő legyen, ami révén Isten előtt egyre jobban megnyílunk és gyógyulunk mindannyiunk legsúlyosabb betegségéből: a megváltatlanságból.                                                                                              

Azt tanítod a képzés során számunkra, hogy fontos a megtapasztalás Istennel való kapcsolatunk erősödésében, Isten-képünk tisztulásában és a lelki életünk fejlődésében. Úgy érzem, most valóban megtapasztalhatjuk Jézus mindennapjaiban megélt szenvedését, kiszolgáltatottságát. A keresztúton elkísérve Őt, megélt tapasztalataink birtokában egy-egy állomás elevenné, élővé vált számunkra az elmúlt hónapok minket ért eseményeire vissza tekintve. Rádöbbenhettünk kicsinységünkre, gyengeségünkre, rászorultságunkra. Nélküle semmik vagyunk. Ráhagyatkozunk imáinkban, gyógyító, lelki erőt adó kegyelmét kérve, hogy hitben, reményben és szeretetben növekedve megmaradhassunk Benne. Hozzá tartozunk, Vele járunk, Benne bízunk.

Kérlek segíts nekünk a próbatétel idején eligazodni ezekben a kereszthordozásokkal teli, nehéz időben, sötét éjszakában!
Mi segít minket kármelitákat  helyes döntéseink, hozzáállásunk meghozatalában?

Ezekben a próbatételekben végső soron mindig az derül ki, hogy az ember elégtelen önmagának, és egymás számára is elégtelenek vagyunk. Elégtelenek olyan értelemben egymásnak, hogy kinyilvánul: pusztán a mi jóakaratunk, igyekezetünk, lehetőségeink nem képesek megadni a szeretteinknek mindent, amit mi szeretnénk megadni nekik. De még a saját életkorunkat se vagyunk képesek megtoldani még egy arasznyival sem, ahogy az Úr is mondja. Tehát életünknek eme kiszolgáltatottságát, mástól való függését ebben a helyzetben nagyon mélyen átéljük. A Kármel, ahogy te is mondtad, a megtapasztalás helye és nem holmi intellektuális viták színtere, nem egy konferenciaterem. A Kármel az élet megtapasztalásának a helye. Az élet pedig akkor igazi, ha az egy természetfeletti életbe torkolló élet. Nem pusztán valami fizikailag vegetáló életmód. A megpróbáltatásokhoz nekünk a Kármelben a szentjeink nagyon sokat segítenek a keresztre feszített Jézus szemlélésén túl. A szentek is ebből merítették a legfőbb erejüket: hogy Jézuson keresztül az Isten szeretetének eme legradikálisabb megnyilvánulását  szemlélték. De a szemlélésre való biztatáson túl más segítséget is adnak. Vagyis nemcsak példaképül szolgálhatnak, hanem tanításuk is van számunkra. S most konkrétan Keresztes Szent Jánosra gondolok, aki feltárja nekünk annak titkát, hogy mi is történik a mélyben a megpróbáltatások során: végül is mindig az az alapvető mechanizmus játszódik le Isten és ember kapcsolatában, ,hogy Isten kiveszi az ember kezéből az irányítást, s az ember képtelen lesz uralni egymaga a saját életét. Ezt az ember szerencsétlenségének, autonómiájának csődjének hajlamos megélni, amire nem büszke, pedig tulajdonképpen egy meghívás lenne egy mélyebb kapcsolatra, amiben nem mindent, de legalábbis fokozatosan egyet s mást átengedhet az Úrnak az életében és kicsit több teret adhat Neki önmagában. Keresztes Szent János atyánk tanítása a lélek sötét éjszakájáról különösen is időszerű lehet számunkra, és persze ezzel együtt a szeretet fájdalmas oldaláról szóló tanításai is nagyon aktuálisak lehetnek: hogy amit  megélünk, azt ne értelmetlenül kelljen megélnünk, hanem tanulni tudjunk belőle.

Aztán nagy segítség lehet még számunkra Lisieux-i Szent Teréz tanítása, aki nem látványos, előre tervezett önmegtagadási gyakorlatok révén élte meg az evangéliumi lemondást, hanem leginkább az egymással megélt szeretetkapcsolatai által: hogy meg kellett tanulnia mindig késznek lenni arra, hogy elszakadjon szeretteitől  valamilyen általa megszokott módon, hogy aztán egy új módon kapja őket vissza, ahogy Isten adja.

Amilyen örömteli tud lenni egy kapcsolat, annyira fájdalmas is: mert soha ki nem számítható biztosan, hogy mi fog történni benne a következő pillanatban velem vagy a másikkal. De a szentháromságos egy Istenben minden kapcsolat elnyerheti a legbiztosabb alapját: gyökerét és végső célját. S ez azért is fontos számunkra, mert ebben a járványban tulajdonképpen nem saját magunk miatt aggódunk a legjobban, hanem a másik miatt: hogy vele mi lesz, mert ha vele valami történik, akkor „vége az életünknek”. Ennyire fontos nekünk a kapcsolat! S ez minden fájdalom és szenvedés ellenére is gyönyörű, mert ha ezt mi már igy éljük meg, akkor  mi már értjük, hogy miként működik a világ égen és földön egyaránt: az Isten képére teremtett egység utáni vágy működik bennünk. S ha pedig ez működik, akkor  idővel meglesz majd a gyümölcse is.

Hogyan tudjuk Húsvét ünnepét otthonainkban méltó módon megünnepelni, örömhírét sugározni nagy megpróbáltatások és fájdalmak megélése közepette?

Először is úgy, hogy nem a „világ módjára” próbálunk örülni, próbálván elfelejteni a fájdalmainkat, veszteségeinket egy rövid kikapcsolódás idejére, hanem először is megengedjük magunknak, hogy sírjunk, hogy a fájdalmunkat kifejezzük a felé, „Aki tudja, mi a szenvedés”. Neki adjuk át fájdalmunkat, aki tapasztalatból érti azt, s közben nem magányosan sírunk, mint a hitetlen emberek.. A hívő sírása Mária fájdalmával kapcsolja őt össze: aki Jézus szenvedését látja, és aki képes együtt szenvedni azzal, Akit szeret. Nem egyedül, magányosan szenved, mert az romboló, hanem együtt szenved, ami építő, ami közelebb hoz a másikhoz, ami kiléptet önmagamból. Ezt tanulhatjuk a keresztre és a fájdalmas Anyára tekintve. S ebbe a megtöretettségben, odahelyezzük magunkat a kereszt elé, kérjük, hogy Isten adja meg nekünk azt, amit mi nem tudunk biztosítani magunknak és egymásnak: mindenek fölött azt a természetfölötti reményt, amely  Krisztusnak a feltámadásából fakad. Ezt a mostani Húsvétot nem lehet pusztán olyan „rituálékkal” ünnepelni,  amikhez hozzá vagyunk szokva: a húsvéti nyuszival, tojással, melyek persze lehetnek nagyon szép és jó szokások. De itt most nem elég holmi üres szertartások végzése: itt most az egész lényünknek bele kell állni a húsvétéjszakának a misztériumába, amelyben Krisztus emberi gyengeségének maximumát vállalja értünk, amikor velünk egyesülve meghal, s aztán ebből a leglehetetlenebb győzelmet és hatalmat nyilvánítja ki. Mindenkinek személyesen kell erre „igent” mondania, arra, hogy van-e igénye az ebből fakadó hitre és reményre.

Ne nem szabad csak a járványhelyzetre összpontosítsunk. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Szent József évében vagyunk és most már a család évében is vagyunk.

Ez azt jelenti számunkra először is, hogy felismerjük: nekünk is szükségünk van olyan személyekre, akik Krisztusra megnyitnak bennünket, akik már jobban jártasabbak az Ő titkaiban, és képesek hozzá vezetni. József a legnagyobb titkok tudója: a Jézus és Máriával való bensőséges kapcsolat nagy ismerője.

De nemcsak szentekre van szükségünk ahhoz, hogy megnyíljunk Istenre: leginkább a családra van szükségünk hozzá, mert ebben ragyog át itt a földön legmélyebben a szentháromságos egy Istennek a misztériuma. Nincs a családtól mélyebb földi megjelenítése, ikonja annak, hogy ki az Isten. Akik családban élnek, erről tapasztalatot szerezhetnek. Akik nem családban élnek- nincs házastársuk, gyermekeik-, azok is családból jönnek. Tehát mindannyiunknak van lehetősége a családban, családdal megélt tapasztalatokban való elmélyülésre, az ezekre való reflektálásra. Jézus feltámadásának ünneplése ebben az értelemben nem pusztán individuális ünneplésekre hív minket, hanem családban való ünneplésre, ami persze nem jelenti azt feltétlenül, hogy fizikailag is együtt vagyunk, hanem azt jelenti, hogy ráébredünk: hogy vannak emberek, akikhez tartozunk, hogy nem feledhetjük a gyökereinket, hogy Istenben még a halálon felül is összetartozunk, s ennek elfogadásához meg kell  tanulni bocsánatot kérni és adni. Ha egy ilyen mechanizmus nem működik az életünkben, lehet, hogy minden csak képmutatás. A család első evangelizációs hely és közösség. Nemcsak jót adunk-kapunk persze. Mi csak gyenge, gyarló emberek vagyunk, de attól még nagyon is alkalmas „leszállópályává” vállhatunk egymásnak a feltámadt Krisztus Lelke számára, ha merjük átélni megváltottságra szorultságunknak mérhetetlen szükségét.

Áldott Húsvétot kívánok a szerzetes atyáknak, nővéreknek és minden világban élő kármelitának!

Jézus Szívéről nevezett Mónika, OCDS